Lélekrajz

Tudod van, az a pillanat, amikor belenézel valakinek a szemébe és elvarázsol. Amikor menthetetlennek érzed magad. Átlát rajtad és te is rajta. Amikor hirtelen megszűnik minden más. Amikor szeretnél elmerülni örökre abban a percben, ott, vele. Amikor semmi nem számít. Sem tegnap, sem holnap, csak az az egyetlen boldog perc. És amikor pillangók nőnek a hasadban.

De közben tudod. Tudod, hogy megint ugyanoda jutottál. Tudod, hogy mit sem számít az egész, mert nem lehet. Nem lehetsz vele boldog. Nem is leszel az soha. Csak az a perc jutott neked.

Sokszor érzem igazságtalannak a dolgokat, amik velem történnek. Sokszor szeretném, ha megdobbanna a szívem, de nem dobban. És nagyon sokszor szerettem volna, ha épp akkor nem dobban meg a szívem, amikor megdobbant.

Ismét elérhetetlen vágyakkal, bágyadt szomorúsággal ülök az ágyban. De tudod mit? Közben igen is örülök. Örülök annak a pillanatnak, hiszen nem mindenki tud ilyen magasra szállni, mint én. Sok ember nem engedi meg magának azt a boldogságot és azt a magasságot, amit én. Talán ebben rejlik a szabadságom. Hogy engedem az életemnek, hogy megtörténjen és olyan csodákat hozzon, amikről mások csak álmodni mernek. És hogy nem lehet minden az enyém? Persze, hogy nem. De majd jön olyan, aki igen. Addig meg tanulok, élek, tapasztalok. Hogy majd neki minél többet adhassak és csodává tegyem minden reggelét, mikor mellettem ébred.

Hogy nagyon akarsz valamit? Nyugodj meg, nem fogod megkapni. Csak akkor jön szembe, ha már nem is gondolod, hogy megkaphatod. Legalább is nálam így működik. Görcsölhetek bármin, nem úgy lesz. Aztán egyszer csak beállítanak a lehetőségek.

Jól vigyázz, hogy mit kívánsz. Mert ott és akkor fog szembe jönni, amikor nem számítasz rá, amikor már nem is akarod annyira. De minden kívánságod teljesül előbb-utóbb. Aztán akkor megkapod a döntést is. Hogy kell-e még, vagy már egész mást szeretnél.

Én csodának élem meg. Meg annak, hogy minden sikerül, maximum várni kell rá egy kicsit. Ami valljuk be, néha iszonyatosan nehéz, közben elveszted a hited százszor, magadban, a másikban, a világban, a mindenben. És igazságtalannak és gonosznak érzed az életet. Aztán amikor ott fekszik melletted, rájössz, hogy minden jobb így. Amikor még nagyon akartad, akkor még nem álltál rá készen. Amikor a vágy megfogalmazódik, sosem állsz még rá készen. Az élet jobban tudja nálad. Majd akkor, amikor megtanultad kezelni, vagyis inkább a helyén kezelni, majd akkor kapod meg. Különben elszállnál és hülye lennél és nem élhetnéd meg a tökéletes boldogsággal a helyzetet. A magadban lévő görcsből az egész szituációt görccsé tennéd. Az meg ki a francnak kell.

Megint várok. Mintha az életem a folyamatos várakozásból állna. Mindig, minden alkalommal történik valami, ami feldobja a kérdőjeleket. Egy pillanatra letisztul az életed, de a következőben már jönnek a bonyodalmak, az újabb kérdések. Nincs megállás. Bizony. Letettem magam eléd. Ismét megteszem, ismét megtörténik, ismét várok. Persze, hogy félek én is. Hogy mi van, ha nem mellettem döntesz. Hogy mi van akkor, ha megint az én szívem törik darabokra. Hogy mi van akkor, ha ez most nem az én történetem. Ha csak egy lecke vagyok neked. Hogy megtanítsam, hogy minden jobb úgy, ahogy van. Félek, hogy mi lesz, ha mégis mellettem döntesz. Hogy vajon boldoggá tudnálak-e tenni. Hogy nem bánnád-e meg soha.

De én túllépek ezeken. Te túllépsz?

Ne ess pánikba. Nem kényszerítelek semmire.

Várok.

Nem esek pánikba. És hiszek. Magamban. Benned. A lehetőségben. Az életben. Na meg abban, hogy minden úgy jó, ahogy történik. Marha nehéz néha. De csak azért is megtartom magam. 

Tudod, van úgy, hogy nem látod a dolgok értelmét. Nem látod, hogy mi értelme van annak, hogy valakit, valamit nem kaphatsz meg az életben. És csak egy hatalmas igazságtalanság kupacnak tűnik az egész. Hogy bezzeg másnak jár a boldogság, nekem meg nem. Tudod mi van? Hogy mindennek megvan a maga ideje. Hogy igen is fel kell nőnöd ahhoz a feladathoz, ami rád vár. Rengeteg dolgot el kell engedned, ki kell szenvedned magadból, új értékeket szülni, megteremteni magad és felismerni a határaidat. És mindeközben mélyen belül tudni, hogy boldog leszel. Hogy minden rossz, ami veled történik, valami csodához fog vezetni az életben.

Én megkaptam a csodákat.

Köszönöm.

Hívtál. Megbeszéltük, hogy átugrasz, te bejössz, mosolyogsz rám. Elbeszélgetünk az élet nagy dolgairól, miért szeretnék menni, milyen terveim vannak. Neked milyen terveid vannak a továbbiakban és hogy mennyire bizonytalannak érzel sok dolgot. Talán még ásítok is. Elbúcsúzunk, mint két alig ismerős, kellemes hétvégét kívánunk egymásnak.

Hívtál. Hívtál, amíg nem voltam itt. Ugye ott vagy még? Tárcsázok. Ott vagy. Felveszed. Remeg a hangod. Remeg a hangom. Menjek, jössz? Nem, nem kellemetlen. Gyere, várlak. Remegek, ver a víz, félek. Mitől? Nem tudom. Hogy látlak. Hogy megint itt leszel. 5 perc. 10 perc. Szívrohamot kapok. Kopogás. Te vagy az. Bejössz, mosolyogsz rám. A szívem dobban egy nagyot és úgy marad. Félig megdobbant szívvel, levegőért kapkodva mosolygok. Remegek. Jobban, mint valaha. A kezembe adod a papírt. Ülj le, amíg elolvasom. Remeg a kezem. Miért remegek ennyire? Az ölembe hullanak a kezeim. Olvasok. Nem értem a szavakat. Alig másfél méterre ülsz tőlem. Itt vagy. Megint. Nem értem, mit írtál. De persze megköszönöm. Mi van veled? Mi a helyzet ezzel, azzal, amazzal. A szemeid. Húznak magukba. Nem értek semmit. Elkapom a fejem. Kibámulok az ablakon. Miért lettem eskvőszervező? Nagyon szép. Tényleg. És nemcsak a saját esküvőmet szervezhetem meg majd… Kinézek az ablakon. Szomorúan nézünk egymásra. Szóval nemcsak a sajátomat, hanem másét is megszervezhetem. Minden kislány erről álmodik. Én is. Álmodok. Rólad. Folyton. A szemeid… Húznak… Mosolyogsz. Hogy mi? Vállalod a kihívást? Jó. Remélem menni fog. Remélem minden jól fog menni veled. Ja. Hogy nem szereted, amit csinálsz. De vállalod. Vajon miért nem akarsz boldog lenni? Nem értelek. Sok embernek fogok hiányozni, hogy ha elveszítetek? Hm. Lehet. Vajon magadra gondolsz? Kalapál a szívem. Kérdeznék. Tudni akarom. De bennakadnak a hangok, udvariassági köröket járva. Félbeszakadt gondolatok és soha ki nem mondott szavak cikáznak az asztal felett. Menned kell. Ne menj. Maradj itt. Örökre. Velem. Vagy tudod mit? Inkább menj. Egyszerre vagyok boldog, kétségbeesett, szomorú, repkedő, egyszerre vagyok minden, ha itt vagy. Kellemes hétvégét Neked is. Még mosolyogsz az ajtóban állva. Ha az ablakból látlak mindig szomorú és meggyötört vagy. Velem mindig nevetsz. A szemeid… Azok is nevetnek. Élnek. Lobognak. Elmész.

Még vagy 20 percen át mosolyogva révedek a távolba, talán egy lefoszlott tapétadarabot bámulva. Boldog vagyok, mert végre velem voltál 20 percet, mosolyogtál rám, és láttam a szemedben, amit már rég látok. Megint a föld felett jártam, bevallom. És egy pillanat alatt bevillan minden. Amikor megcsókoltál, amikor fogtad a kezem, amikor azt hittem végre révbe értem. Hogy megtaláltam azt, akivel minden eddiginél boldogabb lehetek. Akitől jobb leszek. És elmentél. És nem vagy velem. És tépem fel a fiókomat zsepiért, mert felszakadt valami. Valahonnan mélyen a lelkemből hullámokban tör rám az őrült hiány és fájdalom. És órákon át ömlenek a könnyeim, amiről persze neked fogalmad sincs.

El fog ez múlni valaha? El fogsz múlni valaha? Vagy rejtett zugokban meghúzod magad és a legváratlanabb pillanatban szakadsz fel belőlem?

Lehetek még teljesen egész utánad?

Zuhog kint az eső. Mintha minden lehulló csepp elmosna valamit a múltból. Mintha áldást kapnék az égből, hogy kezdjem el életem új fejezetét.

Talán ezután már nem kerülget a rosszullét hulláma minden percben. Talán ezután őszintén tudok mosolyogni. Talán ezután majd nem fáj minden levegővétel és lesz valóban energiám élni, nemcsak szörnyű kínok közt venni rá magam a létre. Talán nem tör rám a pánik, hogy mi fog történni ezután. Talán nem érzek ekkora közönyt a világ iránt.

Talán nem fog óráknak tűnő pillanatokra kihagyni a szívverésem.

Igen. Boldog leszek.

Tudod mi a furcsa? Amikor minden rendben van. Tényleg minden. Fantasztikus munkád, kollégáid vannak, rendben van az életed, úgy élsz, ahogy szeretnél, csodás barátaid vannak, remek minden. Nem hazudok, tényleg minden rendben.

De valami más kell. Száguldsz százhatvannal a tengerpart felé, de rájössz, hogy nem is szereted azt az országot. Meg köves a part, neked meg marhára szokta szúrni a talpadat. És amúgy sem jók ott a piák, még ha nagyon jó is a konyhájuk. És akkor ott, félúton nyomsz egy satuféket. Csak ücsörögsz az autódban és azon gondolkozol, hogy hol lennél szívesebben. Melyik lenne az a part, ahol lenni szeretnél? Nézegeted az útikönyved, hátha segít, gondolkozol, hogy hol voltál már, ha csak pillanatokra is, akár a valóságban, akár a képzeleted vitt oda. És egyszer csak beugrik. Mindig is szerettem volna eljutni oda! Hogy vonzott, bármikor gondoltam rá! De persze rémhírek terjengnek róla, igencsak rossz híre van. De elindulsz akkor is. Tovább, egyenesen, azon az úton, amin eddig mentél. De már várod a lehajtót. Már keresed minden pillanatban, még ha fogalmad sincs, milyen rozoga, elhanyagolt utakon kell keresztülvágnod álmaid partjára. Lehet, hogy lesz kátyú. Meg lehet, hogy nem olyan lesz a tenger, mint a képzeletedben. De akkor mi van? Jövő nyáron visszamész a megszokott helyre. Elég hosszú az életed. Csak ahhoz rövid, hogy soha se merj az álmaid felé hajtani.

Igazából sosem tudhatod, hogy mi vár rád.

Tervezel, álmodozol, logikusan kigondolsz mindent. És meg vagy róla győződve, hogy te irányítasz, te alakítasz mindent.

Aztán jön a holnap és átgázol mindenen.

Hidd el, vannak helyzetek, amik ellen nem tudsz tenni semmit. Amik kikerülhetetlenek. Sokszor érzed káosznak, kilátástalannak. De majd egyszer mindent megértesz. Megérted, hogy az életed nem szórakozott, hanem szépen, rendszerezetten kaptad meg a saját álmaidat. Akkor meg miért vagy most nyugtalan?

Légy biztos. Magadban, a vágyaidban, a céljaidban. Ha kitartasz, ha van erőd még azután is, hogy karamboloztál egy betonfallal, na akkor. Na akkor kerülnek hozzád a jó lapok.

És nem drágám, sosem lesz rózsaszín égen vattacukorfelhő. Mindig fognak történni veled rossz dolgok. Csak ne hagyd magad legyőzni saját magad által. Ne hidd el soha, hogy ez neked már nem megy. Mindig megy. Mindig mehet. Indulj. Élj.

Hiszen nem tudhatod, hogy mi fog történni. Még azt sem, hogy 10 perc múlva hol leszel. Ne ragaszkodj azokhoz a ragacsos, nehéz dolgokhoz, amikkel mérgezed magad. Adj esélyt az életnek, meg persze vedd észre a lehetőségeket, amiket feléd dobál megállás nélkül.

Ragadd meg végre azt a pillanatot, mert ebből lesz a holnapod.

Azt kérdezted tőlem, hogy mi van, ha ő az igazi? Mi van akkor, ha ő a másik feled és nem lehetsz vele?

Meghalsz.

Egy lyuk lesz a szíved helyén, amitől nem tudsz levegőt venni. Nem tudsz tovább létezni úgy, mint régen.

Beleőrülsz. Kettéválsz, lesz egy feled, ami régen folyamatosan őt kereste, az most siratni fogja a nap minden pillanatát, mert nem lehetsz vele. És lesz egy feled, ami megtanul nélküle élni. Persze nem azért, mert szeretne, hanem mert muszáj. Keresi az örömöket, a pillanatokat, a nevetéseket. És persze meg is találja. De már nem olyan jelentőséggel, mint régen. Már semmi sem lehet olyan ártatlan, felhőtlen, örömteljes, mint régen.

Működsz, dolgozni mész, elvégzed a feladatod, találkozol a barátaiddal, új dolgokba vágsz bele, utazol. Sétálsz hazafelé, és azon tűnődsz, hogy egy kis idővel ezelőtt még szinte repültél a járda felett. Most pedig folyamatosan körbe-körbe nézel, hátha ott van, hátha egy pillanat jut belőle még neked.

És mérhetetlenül szenvedsz. Igen, jól gondolod. Átitatja a létezésed. És Te majd folyamatosan azt kívánod, hogy legalább ő boldog lenne. Legalább az ő arcán mosolyt látnál. Legalább az az ember, akiért az első pillanattól kezdve mindent feláldoztál… Legalább Ő… Ő…

Egyre hosszabbak a nappalok. Egyre zűrzavarosabb minden, a tegnap mintha már hetekkel ezelőtt történt volna meg velem. Véletlenek kuszálják össze a gondolataimat, dózerolnak át mindenen.

Nem látok. Semmit. Ami eddig stabil volt, most az is eltűnt. Minden eltűnik. Már nem lehetek biztos semmiben. Hogy mi lesz egy nap múlva, egy óra vagy épp egy perc múlva. Káosz uralta világban lebegve, keresve az értelmet, a magyarázatot, amit nem lelek.

Irracionális, szürreális, lehetőségek és végtelen véletlenek, kegyetlen lételemek uralta őrült világ. Jelenleg ez jutott nekem.