Tudod mi a furcsa? Amikor minden rendben van. Tényleg minden. Fantasztikus munkád, kollégáid vannak, rendben van az életed, úgy élsz, ahogy szeretnél, csodás barátaid vannak, remek minden. Nem hazudok, tényleg minden rendben.
De valami más kell. Száguldsz százhatvannal a tengerpart felé, de rájössz, hogy nem is szereted azt az országot. Meg köves a part, neked meg marhára szokta szúrni a talpadat. És amúgy sem jók ott a piák, még ha nagyon jó is a konyhájuk. És akkor ott, félúton nyomsz egy satuféket. Csak ücsörögsz az autódban és azon gondolkozol, hogy hol lennél szívesebben. Melyik lenne az a part, ahol lenni szeretnél? Nézegeted az útikönyved, hátha segít, gondolkozol, hogy hol voltál már, ha csak pillanatokra is, akár a valóságban, akár a képzeleted vitt oda. És egyszer csak beugrik. Mindig is szerettem volna eljutni oda! Hogy vonzott, bármikor gondoltam rá! De persze rémhírek terjengnek róla, igencsak rossz híre van. De elindulsz akkor is. Tovább, egyenesen, azon az úton, amin eddig mentél. De már várod a lehajtót. Már keresed minden pillanatban, még ha fogalmad sincs, milyen rozoga, elhanyagolt utakon kell keresztülvágnod álmaid partjára. Lehet, hogy lesz kátyú. Meg lehet, hogy nem olyan lesz a tenger, mint a képzeletedben. De akkor mi van? Jövő nyáron visszamész a megszokott helyre. Elég hosszú az életed. Csak ahhoz rövid, hogy soha se merj az álmaid felé hajtani.
