Hívtál. Megbeszéltük, hogy átugrasz, te bejössz, mosolyogsz rám. Elbeszélgetünk az élet nagy dolgairól, miért szeretnék menni, milyen terveim vannak. Neked milyen terveid vannak a továbbiakban és hogy mennyire bizonytalannak érzel sok dolgot. Talán még ásítok is. Elbúcsúzunk, mint két alig ismerős, kellemes hétvégét kívánunk egymásnak.
Hívtál. Hívtál, amíg nem voltam itt. Ugye ott vagy még? Tárcsázok. Ott vagy. Felveszed. Remeg a hangod. Remeg a hangom. Menjek, jössz? Nem, nem kellemetlen. Gyere, várlak. Remegek, ver a víz, félek. Mitől? Nem tudom. Hogy látlak. Hogy megint itt leszel. 5 perc. 10 perc. Szívrohamot kapok. Kopogás. Te vagy az. Bejössz, mosolyogsz rám. A szívem dobban egy nagyot és úgy marad. Félig megdobbant szívvel, levegőért kapkodva mosolygok. Remegek. Jobban, mint valaha. A kezembe adod a papírt. Ülj le, amíg elolvasom. Remeg a kezem. Miért remegek ennyire? Az ölembe hullanak a kezeim. Olvasok. Nem értem a szavakat. Alig másfél méterre ülsz tőlem. Itt vagy. Megint. Nem értem, mit írtál. De persze megköszönöm. Mi van veled? Mi a helyzet ezzel, azzal, amazzal. A szemeid. Húznak magukba. Nem értek semmit. Elkapom a fejem. Kibámulok az ablakon. Miért lettem eskvőszervező? Nagyon szép. Tényleg. És nemcsak a saját esküvőmet szervezhetem meg majd… Kinézek az ablakon. Szomorúan nézünk egymásra. Szóval nemcsak a sajátomat, hanem másét is megszervezhetem. Minden kislány erről álmodik. Én is. Álmodok. Rólad. Folyton. A szemeid… Húznak… Mosolyogsz. Hogy mi? Vállalod a kihívást? Jó. Remélem menni fog. Remélem minden jól fog menni veled. Ja. Hogy nem szereted, amit csinálsz. De vállalod. Vajon miért nem akarsz boldog lenni? Nem értelek. Sok embernek fogok hiányozni, hogy ha elveszítetek? Hm. Lehet. Vajon magadra gondolsz? Kalapál a szívem. Kérdeznék. Tudni akarom. De bennakadnak a hangok, udvariassági köröket járva. Félbeszakadt gondolatok és soha ki nem mondott szavak cikáznak az asztal felett. Menned kell. Ne menj. Maradj itt. Örökre. Velem. Vagy tudod mit? Inkább menj. Egyszerre vagyok boldog, kétségbeesett, szomorú, repkedő, egyszerre vagyok minden, ha itt vagy. Kellemes hétvégét Neked is. Még mosolyogsz az ajtóban állva. Ha az ablakból látlak mindig szomorú és meggyötört vagy. Velem mindig nevetsz. A szemeid… Azok is nevetnek. Élnek. Lobognak. Elmész.
Még vagy 20 percen át mosolyogva révedek a távolba, talán egy lefoszlott tapétadarabot bámulva. Boldog vagyok, mert végre velem voltál 20 percet, mosolyogtál rám, és láttam a szemedben, amit már rég látok. Megint a föld felett jártam, bevallom. És egy pillanat alatt bevillan minden. Amikor megcsókoltál, amikor fogtad a kezem, amikor azt hittem végre révbe értem. Hogy megtaláltam azt, akivel minden eddiginél boldogabb lehetek. Akitől jobb leszek. És elmentél. És nem vagy velem. És tépem fel a fiókomat zsepiért, mert felszakadt valami. Valahonnan mélyen a lelkemből hullámokban tör rám az őrült hiány és fájdalom. És órákon át ömlenek a könnyeim, amiről persze neked fogalmad sincs.
El fog ez múlni valaha? El fogsz múlni valaha? Vagy rejtett zugokban meghúzod magad és a legváratlanabb pillanatban szakadsz fel belőlem?
Lehetek még teljesen egész utánad?
