Tudod van, az a pillanat, amikor belenézel valakinek a szemébe és elvarázsol. Amikor menthetetlennek érzed magad. Átlát rajtad és te is rajta. Amikor hirtelen megszűnik minden más. Amikor szeretnél elmerülni örökre abban a percben, ott, vele. Amikor semmi nem számít. Sem tegnap, sem holnap, csak az az egyetlen boldog perc. És amikor pillangók nőnek a hasadban.
De közben tudod. Tudod, hogy megint ugyanoda jutottál. Tudod, hogy mit sem számít az egész, mert nem lehet. Nem lehetsz vele boldog. Nem is leszel az soha. Csak az a perc jutott neked.
Sokszor érzem igazságtalannak a dolgokat, amik velem történnek. Sokszor szeretném, ha megdobbanna a szívem, de nem dobban. És nagyon sokszor szerettem volna, ha épp akkor nem dobban meg a szívem, amikor megdobbant.
Ismét elérhetetlen vágyakkal, bágyadt szomorúsággal ülök az ágyban. De tudod mit? Közben igen is örülök. Örülök annak a pillanatnak, hiszen nem mindenki tud ilyen magasra szállni, mint én. Sok ember nem engedi meg magának azt a boldogságot és azt a magasságot, amit én. Talán ebben rejlik a szabadságom. Hogy engedem az életemnek, hogy megtörténjen és olyan csodákat hozzon, amikről mások csak álmodni mernek. És hogy nem lehet minden az enyém? Persze, hogy nem. De majd jön olyan, aki igen. Addig meg tanulok, élek, tapasztalok. Hogy majd neki minél többet adhassak és csodává tegyem minden reggelét, mikor mellettem ébred.
