A hamutartóban félig elnyomott csikk, a levegő párával telt, szemerkél az eső, a lakás pedig üresen, rendetlenül tátong. Mintha csak egy elkényeztetett, depressziós író rémálma lennék.
Annyira hálás vagyok az elmúlt egy évemért, hogy kétlem, hogy ezzel az irománnyal teljesen át tudom adni. Egy éve hol is voltam? Ja igen, megvan. Sikertelenül, szomorúan, fájdalomtól vergődve tengődtem. Volt egy szörnyű kapcsolatom, amiben egy helyben toporogtam, vártam a változást. Mástól. Halogattam, „lesz ez még jobb is”, „meg fog változni”, „nem vagyok boldog, de majd ha”, „szeretném jobban érezni magam, de”. Ezek voltak a kedvenc mondataim, elszántan fektettem bele az energiámat olyan dolgokba, amiknek még megszületniük sem szabadott volna soha. Folyamatosan másokkal törődtem, mások érdekeit hoztam előtérbe, és persze mindent megbocsátottam, mert egy jó mártír azt csinálja. Reménykedtem, hogy majd jobb lesz a sorsom, hogy majd mint egy szép tündérmesében, jön egy pont, amikor a jó megérdemli a jutalmát a sok szenvedés után. Hogy majd jön a happy end, hogy nem lesznek problémák, hogy ha lesznek, akkor is gyorsan el fognak múlni, hogy majd megy minden, mint a karikacsapás. Sírtam, zokogtam, sanyargattam magam, hogy ó, miért nem jön már. Pedig már annyit szenvedtem, miért nem jár nekem egy kis jó is?!
Aztán jött az a pont, amikor elegem lett. Magamból, a kis szánalmas felfogásomból, a szánalmas kis életemből. Teljesen váratlanul, az égből belehasított a kis buksimba, hogy állj. Ki a felelős mindezért? Naná, hogy ÉN. Jó. Akkor mit tegyünk? Hmhm. Talán álljunk neki a változtatásnak. Kezdjük el, bízzunk a legjobban, bízzunk magunkban, és abban, hogy lehet jobb.
Bizony, egyszerűen hangzik, igaz? Gondolj bele. Csak gondolj bele egy napodba. Hogy hány és hány olyan dolgot csinálsz, amit elvársz magadtól, amit elvárnak tőled, amit kötelező megcsinálnod, vagy azt hiszed, hogy kötelező megcsinálnod és nem tesz boldoggá. Hogy hány dolog van, ami igazából csak a szenvedést okozza és kínoz minden egyes nap. És számold meg azokat a dolgokat, amik valóban az égbe repítenek. Amik igazán elválasztanak a földtől és szárnyakat növesztenek. Tedd mérlegre a rutint, a megszokást és tedd le a másik oldalra a csodákat.
Pedig nem szól másról. Vess számot magaddal, az életeddel. Mik azok a tulajdonságaid, szemléleted, ó meg persze a hatalmas elveid, amik csak gátolnak abban, hogy jól érezd magad? Hányszor hagyja el a szád a de és a ha szócska? Hányszor állítasz akadályt a saját boldogságodnak? Fogd ezeket, és szépen fejtsd le magadról, ki a szívedből, hatolj a gyökeréig és tépd ki őket. Előre szólok, az agyad folyamatosan pánikolni fog. Le fog zárni, húzza a falakat, a saját falait. Hiszen rengeteg rossz szokástól fosztod meg magad, amik egészen eddig kitöltötték az időd. Hirtelen azt fogod érezni, hogy egyrészt üres vagy, mert nem vergődsz folyamatosan. Nem gyártod magadnak a problémákat, hanem csak ott vagy. A pillanatban. A jelenben. Nem kínoz semmi, hiszen megszabadultál a negatívumoktól.
És kezdj el gondolkozni azon, hogy mit is szeretnél. Mik azok, amik boldoggá tesznek. Na, komolyan. Ne csak úgy, hogy mit szeretnék csinálni, akkor ha mindent elölről kezdhetnék és 20 évvel fiatalabb lennék és ha lenne még egy diplomám vagy lenne még 20 évem vagy bármi. Mik azok az apró dolgok, amiket szeretsz. Például. Szeretsz írni? Akkor írj. Ne akarj rögtön best seller író lenni, és ne az legyen a cél, hogy menő legyél, kattogjanak a vakuk az utcán, ha megjelensz vagy épp duzzadjon a pénztárcád. Ne ez legyen a cél, hanem az öröm, amit bizonyos cselekvések közben elérsz. Nah és ha ezek megvannak, kezdd el. Minden nap, egy apró lépéssel közelebb kerülhetsz olyan csodákhoz, amiknek a létezéséről sem volt fogalmad. Ezzel ellentétben, ha hirtelen óriási vágyálmokat kezdesz el kergetni, akkor nem lesz az egészből semmi. Hiszen amit kitalálok, az most kell, azonnal, nehogymár várni kelljen rá és türelmet erőltessek magamra. Fél év alatt nem lettem híres író? Hát akkor mehet is a fenébe az egész. Nah ezt meg ne próbáld, a saját érdekedben. Apróságok. Kis lépések. És persze lehetnek mögötte nagy célok. De mindig tudd, hogy a nagy célok eléréséhez marha sok türelem, kitartás, várakozás kell. Mindig örülj, amikor egy kis szeletet megkaptál a tortából. Ha egyben megennéd, úgyis csak gyomorrontásod lenne és nem kellene már soha többet a hőn áhított süti.
És amikor megváltoztatod a szemléletedet, hirtelen azt veszed észre, hogy eddig küzdöttél, minden egyes nap, és nem volt eredménye. Megváltozott az életed. Hiszen most szépen lassan jönnek a visszajelzések a világból. Jön minden nap egy kis bátorítás, hogy igen, csinálnod kell. És Te már nem önsanyargatva, energia nélkül kínzod magad, hanem mosolyogva mész az utcán. Elkezdesz reménykedni. Elkezdesz hinni dolgokban, és kezded megsejteni a történések mögött az okokat. És tisztábban látod az életedet, mint valaha. Persze, még sokszor előjönnek a régi rossz szokások, a sérelmek, még sokszor máshogy reagálsz. Vagyis inkább mondjuk úgy, hogy ugyanúgy, mint régen. De már tudod, látod a saját hibáidat és rögtön korrigálsz. Hiszen már nem akarod feláldozni a saját boldogságodat a fél világért, már nem akarsz görcsösen jó lenni, már nem rettegsz a széptől. Már nem akarod az idődet álproblémák nem-megoldásával tölteni.
Lassan egyensúlyba kerülsz. Pörög az életed, az emberek körülötted. Azt veszed észre, hogy belekerültél egy tornádóba ami egyre feljebb és feljebb repít. Belekezdtél egy leheletnyi energiával és minél többet adsz bele, annál többet kapsz vissza. Aztán egyszer csak elkezded érezni, hogy jönni fog valami, ami egyszerűen megrengeti az egész világodat, hogy ott van egy karnyújtásnyira, csak vak vagy még és nem látod. És egyszer csak kapsz egy olyan csodát, aminek a létezését el sem tudtad képzelni. Soha. Csak szépen lassan sétálsz le a lépcsőn és amikor az utolsó fokhoz érsz, szerelmes leszel. 5 másodperc sem kell. Amikor kislány vagy, olvasod a szép szerelmes történeteket és álmodozol róla, hogy egyszer te is kapsz egy ilyet. Utána pedig jön rengeteg csalódás, rengeteg seb és elveszíted a hited abban, hogy létezik ilyen. És egyszer csak belecsöppensz a számodra írt tündérmesébe. Azok a láthatatlan szálak, amik eddig összekötöttek, hirtelen egymáshoz rántanak benneteket, a szemébe fúrod magad és egy pillantás alatt egy egész életet élsz le. Elsötétül a világ, remegnek a lábaid, a már halottnak hitt pillangók táncot járnak a gyomrodban. És tudod, hogy véged. Tudod, hogy mától már egy napod sem lesz olyan, mint ezelőtt. Hogy valami örökre megváltozott. Másfél órán keresztül a kezedbe temeted az arcod és csak azt ismételgeted, hogy ez nem történhet meg. Hiszen már évek óta ismered és soha, egy pillanatra sem éreztél semmit. Hogy történhet meg, hogy egy ember, akit már évek óta ismersz és mégsem tudsz róla semmit, egyszer csak magába szippant? Majd feladod. Feladod az okok keresését, a menekülést, és feladsz mindent. Feladod a falaid, feladod a realitásokat, azt, hogy folyamatosan racionalizálj mindent. És kikiáltod, hogy a Sors akarta így. És ebben a pillanatban elkezdesz reménykedni. Azt hiszed, hogy révbe értél, hogy végre itt a jutalmad azért, mert megküzdöttél magaddal. Szerelmes leszel, hiszel a csodákban, ismét olyan leszel, mint egy lelkes 12 éves. És boldogan sétálsz az utcán, mosolyogva mész hazafelé. Amíg egyszer csak bele nem botlasz. És akkor ott, megint megváltozik valami. Már nem csak egy álom, nem csak egy mosolyforrás, hanem kézzelfogható, ott ölel és néz rád ugyanazzal a tekintettel, mint amit a tükörben látsz. Boldog vagy, annyira, hogy nem lehet levakarni a plafonról. Azt mondja, hogy a Sors akarta így. Kimondja minden gondolatodat. És ott, kint a körút közepén vall. Azt hogy mennyire odavan érted. És hogy ebből soha semmi sem lehet, hiszen családja van. Az a család, aminek a nem-létezésében reménykedtél egészen eddig. Egy pillanat alatt összetörsz. És ugyanabban a pillanatban rájössz, hogy nem érdekel. Hogy az a szent, naiv kislány már nem létezik, aki mindenki másért feláldozta volna magát. És a kezébe adod a döntést, ezután már minden rajta múlik. És tudod mi a furcsa? Hogy ettől nem érzed magad rossz embernek. A szerelem nem bonyolult, nem keres kifogásokat és kibúvókat. Hiszen a szerelem az csak szerelem. Majd elkezdesz várni a válaszra. És eközben az életed felgyorsul, olyan helyzetekkel bombáz, amikor egy pengeélen táncolsz. Hogy mindenki a lehető legjobban jöhessen ki a helyzetből. Próbálod az összes feladatot szépen megoldani, még ha úgy is érzed az elején, hogy túlnőtt rajtad vagy épp eddigi életed legkomolyabb kihívásával állsz szemben. És közben csak vársz és vársz, mert nem tudsz mást tenni. Megpróbálod kitalálni a huszonötezredik magyarázatot arra, hogy miért nem kellene szeretned ezt az embert. Megpróbálod magadat meggyőzni, alternatívákat keresni. És nem mész velük semmire. Hiszen abban a pillanatban, ahogy ki szeretnéd kerülni, hirtelen megjelenik. Hirtelen leteszi eléd az élet, hogy tessék, komolyan róla akarsz lemondani? És valahogy mindig ugyanoda jutsz. Hogy nem tudsz szabadulni tőle, bármennyire is szeretnél.
És egyszer csak jön egy olyan pont, amikor ezt az egészet már nem akarod. Mert fáj és mert hónapok óta nem kaptál választ. Amikor úgy érzed, hogy elfáradtál és elfogytál. Hozol egy döntést. Természetesen azt hiszed, hogy egy komoly döntést. Kitalálsz újabb alternatívákat, hogy miként menekülj el. És egyszer csak akkora pofont kapsz az élettől, aminek a létezéséről szintén nem tudtál. Kiderül számodra, hogy hiába telt el jó pár hónap, nem változott semmi. Sőt erősebb lett. Pánikba esel és elkezdesz hibáztatni mindenkit. Boldogtalan vagy, boldogtalanabb, mint valaha. Hiszen azt érzed, hogy szórakozik veled az élet. Összetörsz, olyan apró darabokra, hogy a macskakő közé be tudsz folyni. Láthatatlanná válsz és érzéketlenné. Kívülről nézel mindent. Valahogy megszűnt az egész világ értelme, jelentősége, hiszen egyszerűen létezni sem akarsz egy ilyen szívtelen és gonosz világban. Ahol a jók nem kapnak jutalmat, ahol a küzdelem után csak még több küzdelem vár. Hiszen hogy lehet az, hogy az élet megmutatja, elhúzza az orrod előtt, hogy nézd, milyen boldog lehetnél? És rögtön elveszi, kifacsar és mint egy rongyot, bedob a sarokba. Hogy lehet az, hogy nekem nem jár? Mit tettem, ami miatt nem érdemlem meg? És nem válaszol senki, te pedig csak ülsz a saját világod romjai között. Nézegeted a széttört üvegdarabokat és nem érted, hogy miért kerültél ide.
És akkor kezdődik elölről minden. Ki a felelős? ÉN. Mert hagytam elhitetni magammal, hogy ennek van jövője. Hogy elvárásokat gyártottam. Hogy nem a pillanatban éltem, hanem a jövőben. Hogy most már nem embereket hibáztatok, hanem magasabb rendű dolgokat, mint sors, karma, Univerzum. Pedig egyszerűen csak annyiról szól a dolog, hogy én nem hoztam meg rendesen a döntést. Hogy túl gyáva voltam ahhoz, hogy megfelelőképpen értelmezzem a dolgokat. Nem akartam elhinni, hogy ez csak egy tanulság volt és nem a happy end.
Egyszerűen nem mehetett tovább így.
Folyamatos körforgásban vagy. Amint megoldasz egy problémát, jönnek a nehezebbek. Az élet ilyen. Nem hagy pihenőt, nem hagy egy lélegzetvételnyi időt sem. És neked menned kell és csinálni. A rossz dolgokat ki kell dobnod, a jókat felfedezni, megtartani. Örülni neki. Bontsd le a korlátaidat. Azokat a korlátokat, amiket Te hoztál létre a fejedben. Hogy nem, ezt nem lehet. De. Mindent lehet. Csak akarnod kell. Mindent meg tudsz oldani, ha mögötte állsz. Nem kétkedve, latolgatva, hanem őszintén, várva a kihívásokat. Ha nem állsz fel a döntésed mögött teljes vállszélességgel, akkor ki fog? Ki fogja helyetted alakítani az életed? Legyél ott. Minden helyzetben. Figyelj és nézd, hogy hol bukkan fel a lehetőség arra, hogy boldog legyél. Persze, lehet, hogy első ránézésre jó ötletnek tűnik és később már fogod a fejed. De ne bánd. Ez a Te életed. A hibáiddal, a rossz és a jó döntéseiddel együtt. Nem kell utólag sajnálkozni a történteken, csak vond le a következtetést. Építsd be. És legközelebb próbálj meg nem beleesni ugyanabba a hibába.
Végtelen hálás vagyok az elmúlt egy évemért. Rengeteget tanultam, keresztülmentem nehéz helyzeteken, megtanultam kezelni embereket, helyzeteket, magamat. Végre tudom, hogy ott vannak még azok a pillangók. Tudom, hogy erős vagyok, és hogy mindenből fel tudok állni. Tudom, hogy meg tudok oldani bármit. Bármilyen kemény és fájdalmas legyen is a helyzet. Megtanultam hibázni és utána nem büntetni magam. Megtanultam nem a múltban vagy a jövőben vájkálni. Megélni a pillanatot, kihasználni a lehetőségeket, előre menni és nem hátra. Bizakodni akkor is, ha más már rég feladta volna, vagy épp bele sem kezdett volna. Életem legcsodásabb pillanatait köszönhetem ennek az évnek. És persze azt sem szabad elfelejteni, hogy ha nyitsz egy nagyot magadon, akkor nem lesz szivárványos vattacukor az életed. Akkor nem csak a jót, hanem a rosszat is legalább annyira beengeded. Ezt is meg kellett tanulnom kezelni. Egyedül, anélkül, hogy bárki fogná a kezem.
Nézz szembe magaddal, az életeddel. Állj meg a tükör előtt. Nézz körbe a világban. Hisz az a Te tükröd.
