Lélekrajz

Igazából most van olyan érzésem, mintha végre jó irányba haladnék. Még nem látom a kilóméterórát, hogy 70-el vagy 240-el teperek a céljaim felé, de megyek. Nem siettetek semmit, nem akarom kifüstölni a motort, nem is akarom megóvni, csak menni szeretnék. Szabadon, határok nélkül, egyenesen. Persze, lehet, hogy lesz egy-két durrdefekt még, de attól sem félek.

Nem félek most semmitől végre, a folyamatos rettegést kidobtam az életemből.

Tudom mi a cél. És elérem.

Nem-nem, már nem kellesz. Nincs szükségem rád. Persze, jó lenne este hozzábújni valakihez. De azon van a hangsúly, hogy valakihez. Jó lenne smseket kapni, de nem a te folyton zsaroló és követelőző üzeneteidet. Jó lenne két főre főzni, de nincs kedvem azt hallgatni, hogy de sütit miért nem sütök. Szeretnék valakiről gondoskodni, tudod, mint egy nő, de nem téged körbeugrálni. Jó lenne valakivel beszélgetni esténként, de nem a semmiről. Jó lenne valakinek úgy a szemébe nézni kérdés közben, hogy nem látom benne a hazugságot.

Bíztam benne, hogy meg tudsz változni. Nem, nem kell hülyének nézni, tudok a kisded játékaidról, csak elnéztem felettük. Mert hittem az ígéretedben, hogy majd idővel. Majd egyszer menni fog neked. De sosem fogsz megváltozni, kár bármiféle reményt fűzni hozzád.

Élj boldogan. Már ha így menni fog...

Van egy ígértem magamnak, ami sajnos az utóbbi időben a mindennapok zűrzavarában elveszett. De most elő kell vennem, leporolni, nézegetni hol közelről, hol távolról, kis adagonként belélegezni, végül pedig magamba olvasztani.

Talán ez a legmélyebb fogadalom, amit az ember tehet...

Boldog leszek. De és ha nélkül.

"Néhányunk azt gondolja, hogy attól leszünk erősek ha megtartunk valamit. De néha az elengedés tesz minket erőssé"

/Herman Hesse/

Amikor ott álltok egymással szemben, jó döntést hozva, könnybe fúlva. Vergődve, szenvedve, másodpercenként húszezerszer végigremeg az agyadon a még… De még egyszer, hátha… Most majd talán.

De nem szabad. Van egy határ, amit meg kell húznod. Amit már soha többet nem léphetsz át. Hiába voltak szárnyat növesztő csodák az életetekben, akkor sem szabad, mert igazából nem vagytok boldogok. Nem is lehettek azok soha. Nem szabad egymás idejét rabolnotok.

Igen most fáj. Darabokra szed szét, pillanatokra talán még magamat sem találom a káoszban. De tudom, hogy lesz egy pont, amikor már nincs szenvedés. És ennek az eljövetele csak tőlem függ, hogy hagyom-e magamnak feldolgozni, hogy hagyom-e magamnak azt a néhány könnycseppet legördülni. Hogy szembenézek a tükörben és meglátom a saját hibáimat. És hogy hajlandó vagyok-e ezt is előnyömre fordítani, változni, jobb lenni.

Nem tettetem magam. De nem is vagyok hajlandó a mocsárban tapicskolni túl sokáig. Senki se várja tőlem egyiket se…

Azt mondtad, naiv vagyok. Meg hogy emiatt átvernek az emberek…

Igen, az egyik biztos, a másikra meg megvan az esély. De ilyen vagyok, nem is tudok és nem is akarok más lenni. Mindig megadom a második, a tizedik, az ezredik esélyt is az embereknek és bízom benne, hogy változnak. Csak akkor lépek tovább, ha már eljött a tűrőképességem határa a másik ember támogatásában. És tudom, hogy már nekem rossz, már engem rombol az a kapcsolat. Igen, van egy pár alkalom, amikor pofára esek és átsírok néhány éjszakát... Na és?

Saját magadat ringatod a bizalmatlanságba, nem hiszel, rémeket látsz. És egyedül vagy. Mert egyszer nagyon felültettek. Ez jobb? Hogy még az esélyt is elveszed magadtól, hogy boldog lehess?

Varázsolj el egyszerű dolgokkal. Azzal, hogy megértesz, hogy erőt adsz, hogy mosolyt csalsz az arcomra akkor is, ha épp sírógörcsök között vergődök. Beszélgess velem, kapj fel, repíts magasra, vigyázz rám, érezz, merj, legyél laza, kapj el zuhanás közben és szorítsd meg jó erősen a kezem. És ne engedd el apróságok miatt. Ne legyen távolság meg felületes bájvigyor.

Az már volt, nem kell többet soha.

Arany színben akarom látni az éjszakát.

Azt hiszem nem kedvelem a szuperintelligens egyedeket. Tudod kikre gondolok. Azokra, akik nagy szavakat hangoztatnak folyamatosan, 2 perc alatt ítéletet mondanak rólad, nem is ismernek és a saját korlátoltságuk miatt soha nem is fognak megismerni. Tele vannak önző, kegyetlen tulajdonságokkal, olyanokkal, amiket kizárólag az ostoba emberek tudnak kedvelni. Ők felnéznek. Ez igen, ez kemény, micsoda okos ember. Miközben még azt sem veszik észre, hogy a másik a semmit adja elő marha tudományosan. Ismer egy kicsi részt a világból és azt gondolja, hogy ő már mindent tud. És iszonyatosan felbőszül, ha te mást gondolsz, vagy máshogy. Hm, hát jó.

Sokkal jobban tudom becsülni a szerény embereket. Akik lehet, hogy milliószor nagyobb dolgokat visznek véghez, akik hajlandóak azt mondani, hogy igazad van, vagy hogy jé, ezt nem tudtam, vagy hogy ezt eddig én másképp gondoltam. Akiknek tök mindegy a pénz, a milyen kocsid van, a mennyit keresel és mekkora irodád van kérdés. Mert ők ezt az élet egy természetes részének kezelik, nem fojtogatja őket a 125. komplexus is és tudják, hogy nem ezektől lesz jó vagy rossz az életed…

Töltsd meg színekkel inkább, dobbanjon meg végre a szíved, ne félj a léttől, a csalódástól, a fájdalomtól, a szeretettől, a mindentől. Tudod, élj. Valósítsd meg az álmaidat. Ne másokon keresztül. Magadtól legyél jól. A boldogság csírái benned vannak, ezeket kell felnevelned, nem mástól várni. Ne tedd magad külső dolgoktól függővé. Mert akkor lepereg az életed. Saját magad által elrontva…