Lélekrajz

Ha megtörtént, ha már dühös sem vagyok. Majd akkor jön Ő. Aki utánad végre boldogságot hoz.

De vigyázni kell. Hogy ne menjek haza én az ő gondjukkal. Meg persze arra, hogy csak segítsek, de ne én akarjam megoldani az életüket. Hogy csak támogassak, csak rámutassak dolgokra, de a döntést véletlenül se én hozzam meg. Igazából a legtöbbször csak kérdezek, hogy a választ ők adhassák meg. Persze nem nekem, maguknak. Hagyni kell őket, hogy ők válasszák meg a saját útjukat. Hogy előre szeretnének menni, hátrafelé, vagy épp egy helyben állva bedugni a fejüket a földbe. Az ő döntésük. Az ő életük. Véleményem persze lehet, maximum elmondom, hogy szerintem jó hülyék. Aztán, hogy mit kezdenek ezzel, az már megint az ő döntésük. Így cikázunk nap, mint nap.

De mégis jó. Mégis jó melléd ülni a padon, imádom a beszélgetéseinket, jó emlékezni, nevetni, és igazából mérhetetlenül boldog vagyok, hogy még ma is az életem része vagy. Hogy képes voltál elfogadni a döntésemet és szerelemből a legjobb baráttá avanzsálni.

Jó a nosztalgia. Jó belélegezni a múltat néhány pillanatra.

Jó hogy mindig, minden helyzetben mellettem állsz és hogy minden körülmények között a legjobbat akarod nekem.

Köszönöm, hogy emlékeztettél arra, hogy az időm véges. Hogy nem futhatok felesleges köröket, hogy nem pazarolhatom az időm előre látva az értelmetlenségét a dolgoknak. A megérzéseimre kell hallgatnom és nem szabad baromságokra rábeszélnem magam. Vagy csak hagyni, hogy rábeszéljenek.

Hinnem kell magamban, még az eddigieknél is jobban.

És hálásnak lenni azért, hogy ilyen barátaim vannak.

Biztos, hogy mindig ura vagy az életednek? Nem érzed azt soha, hogy mintha véletlen szálak fűznének be és varrnának össze egy nagy szőttesbe?

Igen, biztos vannak dolgok, amiket te tehetsz. És vannak olyan dolgok, amiket hoz, ad az élet, áld vagy büntet vele. De hol van a határa a szabad akaratnak és a sorsszerűségnek? Hol van a határ, amikor már nem érdemes küzdened valamiért, mert egyszerűen nem változtathatsz rajta?

Igazából talán felesleges ezen töprengeni. Ha azonnal nem világos, kell egy kis idő és úgyis rájössz.

Számomra az erős ember nem azt jelenti, hogy soha, semmi nem ráz meg. Nem azt, hogy mindig mosolyogsz, vagy hogy nem mondod el, ha bánt valami. Nem is azt, hogy egyedül oldasz meg mindent. Az erős ember nálam pont ott kezdődik, hogy mer gyenge is lenni. Hogy ki tudja mondani, ha valami fáj neki, ha megbántották, ha rossz napja volt. Nem húzza magára az álarcot mindenki előtt, hanem igenis mer elejteni néhány könnycseppet. Szóval igen, nekem az erős ember egyben gyenge is. Megtalálva a tökéletes összhangot a kettő között.

Ha soha nem mersz gyengén mutatkozni, az a lehető leggyávább módszer, amit csak kitalálhattál.

Bevallom, már egy kicsit unom az utólag megbánásokat. Azokat a mi-lett volna-ha és az úristen-mekkora-barom-voltam kezdetű mondatokat. Már van egy pár pasi az életemben, aki beállt ebbe a sorba, utólag végtelenül bánja, hogy amit akkor meg kellett volna tenni, hozzátenném, nem túl nagy erőfeszítéssel és mondhatni természetes jelleggel, akkor nem tette meg. Hát barátom, sajnálom. Előtted volt a lehetőség, nem is rövid ideig. De te nem léptél. Én nem sajnálok semmit, mármint veled kapcsolatban.

Aztán majd jön valaki, aki akkor lép, amikor kell, aki megérti, hogy ez így nem fog tovább menni. Aki nem biztos abban, hogy ő mindent megtehet, mert én ott leszek mindig és aki igen is érzi, hogy egy kapcsolatba energiát kell fektetni, alkalomadtán olyat is, ami pillanatnyilag nincs ínyére, mert így egyszerűbb.

Nah majd akkor. Majd akkor azt mondom, hogy melletted a végtelenségig kitartok.

Nem akarok aludni. Kellene ide mellém valaki, akihez most jó szorosan hozzábújnék és végigbeszélgetnénk az éjszakát. Aki inspirál. Aki mélységeket, távolságokat nyit meg előttem. Hogy szabadon asszociálva jusson be a fejembe a lényeg. Hogy magamtól rájöjjek dolgokra, de segítsen ebben. Hogy a világ nagy dolgairól beszélgessünk, meg persze a világ kis dolgairól is. Hogy apró morzsánként adagolva éljük meg a másik életét. Hogy megfoghassam a kezét és biztosíthassam arról, hogy mellette fogok állni, és csak rajta múlik, hogy meddig. Hogy segíteni fogom mindenben, hogy kihozhassa magából a legjobbat. Hogy véghez tudja vinni élete mesterművét.

Szeretnék szeretni. Szeretnék őszintén, félelmek és korlátok nélkül, végre újra szerelmes lenni.

Néha az az érzésem, hogy amikor kezdene minden rendbe jönni, jön az élet és belesodor még nagyobb zűrzavarokba. Hogy oké, ez eddig ment, na de lássuk, mit kezdesz ezekkel a még bonyolultabb helyzetekkel. Elég erős vagy? Ezen is túljutsz?  

Nyugodj meg kedves, vállalom. Hozz szembe bármit, hajlandó vagyok szembenézni vele és nem elmenekülni. Hajlandó vagyok belenézni a tükörbe és megtanulni a leckéidet. Vállalom magam, a hibáimat, a jó dolgokat és hidd el, vállalni fogom a saját életem.

Sokszor nem könnyű.

De mondta valaki, hogy az lesz?

Hiszem, hogy ott vagy valahol. Érzem a jelenléted, épp hogy csak nem látlak és nem dobbant még meg a szívem. Tudom, hogy létezel és tudom, hogy előbb-utóbb meg foglak találni. Lehet, hogy lesz még közben pár orra esés, tudom, hogy a lépcsőn felfele menet ki fog még törni a sarkam párszor és tudom, hogy az ujjamat is el fogom még vágni néhány alkalommal. De te majd jössz, és helyreraksz mindent. Megragasztod a cipőm sarkát, bekötözöd a sebeimet és nyomsz egy puszit az orromra. Én pedig végre kinyílok, biztonságban érzem magam, végre teljes szívemmel szerethetlek. Nem csak félig-meddig, sután, mélységek nélkül. Nem csak jól érezni akarom magam, hanem a másik felemnek akarlak érezni, aki hiányzik, ha nincs ott, akivel teljessé válik minden.

Tudod, aki egy mozdulattal festi a napjaimat aranyszínre.