Amikor ott álltok egymással szemben, jó döntést hozva, könnybe fúlva. Vergődve, szenvedve, másodpercenként húszezerszer végigremeg az agyadon a még… De még egyszer, hátha… Most majd talán.
De nem szabad. Van egy határ, amit meg kell húznod. Amit már soha többet nem léphetsz át. Hiába voltak szárnyat növesztő csodák az életetekben, akkor sem szabad, mert igazából nem vagytok boldogok. Nem is lehettek azok soha. Nem szabad egymás idejét rabolnotok.
Igen most fáj. Darabokra szed szét, pillanatokra talán még magamat sem találom a káoszban. De tudom, hogy lesz egy pont, amikor már nincs szenvedés. És ennek az eljövetele csak tőlem függ, hogy hagyom-e magamnak feldolgozni, hogy hagyom-e magamnak azt a néhány könnycseppet legördülni. Hogy szembenézek a tükörben és meglátom a saját hibáimat. És hogy hajlandó vagyok-e ezt is előnyömre fordítani, változni, jobb lenni.
Nem tettetem magam. De nem is vagyok hajlandó a mocsárban tapicskolni túl sokáig. Senki se várja tőlem egyiket se…
