Majd ráérsz? Biztos? Biztos vagy benne, hogy az időd végtelen?
Ne, ne várj egy pillanatig sem. Élj. Nincs majd-később és nincs majd-ha-nyugdíjas-leszek és nincs semmi. Csak a most meg a ma van, hogy létrehozd életed mesterművét. Ne vesztegess el egy pillanatot se.
Az élet rohadtul mulandó, vedd végre tudomásul.
Soksok helyen lehet olvasni, hogy a helyzeteket ne ítéld meg, ne éld bele magad, mert azok csak változékony pillanatok, múlandóak, esstébé. Szép buddhista gondolat (vagy épp a gondolatok félremagyarázása), de. Biztos, hogy így kellene leélni egy életet?
Szerintem igen is, éld meg azt a pillanatot. Élvezd, járj táncot benne, ugorj fel, szárnyalj, vagy épp zuhanj le. És ne lépj ki a saját életedből, alakítsd azt, ahogy neked jó. Nem kell elfogadni neked mindent, amit az élet ad, mert hogy „ez nem véletlenül történik”. Tényleg nem véletlenül történik, de ez így a belenyugvás, meg a felelősség alóli mentesülés esete. Igen is, felelős vagy a saját életedért. Vannak dolgok, amiket hoz az élet, de nem azért, hogy szendén elfogadd azt, hanem, hogy láss, hogy tanulj belőle, hogy esetenként szenvedj és szüld meg a saját új értékeidet.
Vagy becsukod a szemed és felelősöket, kifogásokat keresel egész életedben.
Ez a kettő van.
Nincs más út.
És csakis a te döntésed, hogy melyikre lépsz.
Nagyon szomorúnak tartom, amikor az emberek nem képesek magukba nézni, amikor mindig, minden valaki más hibája. Persze, nem tehetek semmiről, én nem rontottam el semmit, egyszerűen a másikat hibáztatom mindenért, anélkül, hogy esetleg feltételezném, hogy a saját viselkedésem, meg az arra adott válaszreakcióból született meg a jelenlegi helyzet. Nem, én csak a reakciót értelmezem, és főbűnösöket kiáltok ki. Nah szép. És így legalább az esély is el van véve attól, hogy változás álljon be, hogy esetleg legközelebb ne rontsam el ennyire.
Nah ebből én nem kérek. Én sem akarom így élni az életem, meg aki az önámítás mesterfokát űzi - Teréz anya mentalitás ide vagy oda-, de arra azt hiszem még kíváncsi sem vagyok.
Több bejegyzés nem fog rólad szólni. Vége van, közömbös vagyok irántad. Nem érzek már se haragot, se szeretetet. Idegenné váltál.
Azt hiszem pont jól csináltam, hajlandó voltam nekimenni az érzésnek, magamnak. Hagytam időt, de nem hagytam el magam.
Jönni fog valami új. Érzem minden porcikámban, hogy egyre jobban közelít. Hogy a Duna parton fotózás közben egyszer csak belekerül a képbe, rázoomolok, döbbenten állok, hogy őt látom. Ő rám mosolyog és én többet már nem akarok nélküle egyetlen képet sem csinálni.
Bemásolom az egyik irományom, még májusban egy pályázatra írtam. Talán ez volt a kezdő löket abban, hogy ne csak a fióknak írjak. Szóval - nem fűzök hozzá semmi kommentárt, képet, bármit - ez volt az:
Azt hiszem nekem nincsenek nagy történeteim. Nincs olyan, amit ki tudnék emelni, hogy ez egy komoly szituáció volt, ebből aztán mindenki tanulhat. Hiszen csak egy lány vagyok, aki boldog szeretne lenni… Én is keresem az utam folyamatosan, szeretek, szerettek, csalódtam, hazudtak nekem, hazudtam, segítettem, nevettem, öleltem, hisztiztem, csapongtam, híztam, fogytam, veszítettem, elveszítettem, visszakaptam, döntöttem, vártam, reméltem, gyönyörködtem, sírtam… És valahogy mégis az az érzésem, hogy nem ez volt a lényeg, hanem amit kaptam közben.
Persze, az én életem is tele van „nehéz helyzetekkel”. Vagy egyszerűen csak olyanokkal, amik nem véletlenül jönnek velem szembe az utcán, nem ok nélkül emelnek fel, vagy épp döntenek le a lábamról. Tudod, azokra a helyzetekre gondolok, amikből tanulni tudsz. Azokról a lehetőségekről, amiket más talán észre sem vesz. Pillanatok, amiket ha nem fogsz meg, nem örülsz nekik, vagy nem vagy hajlandó megélni őket, mert például félsz, akkor kiröppen és nem jön vissza többet. Tudod, lényegében minden ember boldog akar lenni. És mégis elmegy nap, mint nap, saját maga mellett. Kijelenthetem, hogy határozottan szeretem az életem. Szeretek a barátaimmal találkozni, még ha néha nem is tudok nekik segíteni vagy épp a semmiről locsogunk. Szeretem a munkám, akkor is, ha alkalomadtán őrjöngeni tudnék. Imádom a szüleimet, bármilyen nézeteltérés is volt, van, vagy lesz közöttünk. Jó a lakásom, akkor is, ha magát a házat tán az épülése óta nem újították fel. De ezek nem attól jók, mert egy optimálisan meghatározott logaritmus alapján kijött, hogy jó. Hanem mert én látom annak. Én töltöm meg színekkel, élményekkel, én nem vergődök azokon a problémás részeken, amiken nem tudok változtatni. És talán emiatt van az is, hogy a már emlegetett „nehéz helyzeteket” lényegében pozitívumként, erőpróbaként fogom fel. Tudom, hogy a kimenet nem olyan lesz, mint ahogy bekerültem, talán nyugalmat, talán őszinteséget, talán hitet tanultam közben. Bármit, amit nyitottságom függvényében képes vagyok éppen megérteni. Tudod, várok minden helyzetet, minden embert az életembe, mert tudom, hogy ők a tanáraim. És ha csalódok a végén? Nem történt semmi. Csak annyi, hogy megadtam az esélyt magamnak, hogy boldog legyek. Persze, lehet, hogy lesz jó pár átsírt éjszaka, el fog fogyni néhány doboz zsepi is, és minden barátomtól végighallgatom, hogy ők megmondták, de akkor is megéri. Mindig megéri. Kihúzni magad és menni tovább, megélni a dolgokat és nem becsomagolni egy vastag, puha törölközőbe és felrakni a polcra. Hogy aztán soha-fel-nem-dolgozott problémákként megöljék a csodákat benned… De remélem azt is tudod, hogy ezt nem azért mondom, hogy neked így kell élned, mert én megfejtettem a boldogság titkát, vagy bármit. Ez az élet az enyém, neked egy teljesen egyedi, egyéni van. Egyszerűen szerintem csak a lényeg, hogy meg kell találnod a saját utad, de azt az utat, aminek a végén nem bánsz semmit és nem marad a szíved közepén a megvalósítatlan álmokból szőtt hiány. Az út közben élj, ne csak a célok elérésekor, a végén akarj boldog lenni…
Jelen helyzetben nem akarok nagy szavakkal dobálózni. Hogy boldog vagyok, meg teljes életet élek meg más mérhetetlen szubjektivitással megtölthető kifejezésekkel. Nekem ezek tényleg nagy dolgokat jelentenek, nem holmi kicsinyes marhaságokat.
Mondjuk úgy, hogy jól érzem magam. Szabad vagyok, vidám, nyitott, vágtatok az álmaim felé, az akadályokat meg átugrálom. Nem kerülő utakat hajszolok, vagy toporgok.
Sosem voltam még ennyire tisztában magammal. Sosem tudtam még ennyire határozottan, hogy merre megyek.
A lehetetlen addig létezik csak, míg nem vagy hajlandó a saját agyadban lebontani a korlátokat.
Aztán jön minden.
Egyre több embertől kapom meg, hogy milyen jó látni, hogy ragyogok, meg hogy mennyire jó, hogy vannak céljaim, hogy boldog és határozott vagyok. De remélem azt is látják mögötte az emberek, hogy ezt nem csak a fejemre pottyantotta valaki onnan fentről, hogy márpedig te jól fogod érezni magad a saját életedben, te könnyen továbblépsz a problémákon, hogy lelkes leszel és céltudatos. Remélem látják az emberek, hogy emögött többéves munka van. És még lesz is nagyon sok…
Mindenkinek megvan az esélye. Mindenkinek megvan a lehetősége, hogy megtalálja az életében a boldogságot. De csakis neki van meg, felelősöket, kifogásokat keresni pedig pont addig tart, míg ráhajtani az élet gyorsforgalmijára.
Vannak olyan helyzetek, amikor bármennyi energiát nyomsz egy dologba, nem fog menni. Erőnek erejével próbálsz kockából gömböt csinálni, de hát csak kicsúcsosodik valahol. Na jó, és mi lenne, ha néhány próbálkozás után elfogadnád, hogy az márpedig kocka marad és punktum? Egyszerűbb lenne. Ha figyelnél az élet jeleire. Megfigyelnéd, hogy mi az, ami könnyen megy, támogatva vagy benne fentről, lentről, barátoktól és a „véletlenek” folytán a lehetőségek végtelen sora nyílik meg előtted. És mi az, ami sötét, fájó, puha és ragadós, amiben próbálsz haladni, de egy ismeretlen erő folyamatosan lehúz, visszatart. Lépj ki a saját fejedből, szemszögedből. Nézd meg kívülről, aztán merj dönteni. Merj álmodni. És kezdd el szedni azokat a lépcsőfokokat, mert téged, helyetted boldoggá varázsolni senki sem tud.
Igen, van olyan, hogy döntesz és valahogy minden jobb lesz az életedben.
Elhatározod, hogy ennyi volt az önrombolásból, a majd-lesz-jobb-is-ból, a várok-hátha mondatokból meg abból, hogy feladod magad másokért. Amikor elhatározod, hogy itt és most leszel boldog. Amikor döntesz, hogy igen is te is fontos vagy, nem csak mások meg a mások elvárásai. Amikor már nem akarod, hogy minden nap egy szeletet vágjon le belőled és olyanná válj, akiknek a boldogságát mindig is megkérdőjelezted.
Most jobb. Most boldogabb. Minden egyes napom boldogabb, mint amikor veled voltam. Tele vagyok energiával. Tettre készséggel, vidámsággal, örömmel, célokkal, vágyakkal, mosollyal, akarattal, magabiztossággal.
Rád nézve szomorú, hogy ezt mondom, de…
Teljes lett az életem nélküled.
Ne legyél naiv. A pokol meg a menny nem külső tényező.
Benned létezik.
Minden pillanatban.
Az meg, hogy melyiket éled meg, csak rajtad múlik.
