Bevallom, már egy kicsit unom az utólag megbánásokat. Azokat a mi-lett volna-ha és az úristen-mekkora-barom-voltam kezdetű mondatokat. Már van egy pár pasi az életemben, aki beállt ebbe a sorba, utólag végtelenül bánja, hogy amit akkor meg kellett volna tenni, hozzátenném, nem túl nagy erőfeszítéssel és mondhatni természetes jelleggel, akkor nem tette meg. Hát barátom, sajnálom. Előtted volt a lehetőség, nem is rövid ideig. De te nem léptél. Én nem sajnálok semmit, mármint veled kapcsolatban.
Aztán majd jön valaki, aki akkor lép, amikor kell, aki megérti, hogy ez így nem fog tovább menni. Aki nem biztos abban, hogy ő mindent megtehet, mert én ott leszek mindig és aki igen is érzi, hogy egy kapcsolatba energiát kell fektetni, alkalomadtán olyat is, ami pillanatnyilag nincs ínyére, mert így egyszerűbb.
Nah majd akkor. Majd akkor azt mondom, hogy melletted a végtelenségig kitartok.
