Lélekrajz

Nem hánykódok tovább.

Megadom magam.

Az életnek. Neked. Nekem.

Várok.

Nem irányítok. Nem döntök. Nem szorítom korlátok közé a jövőt.

Minden olyan bizonytalan...

De nem, akkor sem vagyok hajlandó félni.

Azt hiszem a parkolóban hagytam a szívem tegnap. Ott hevernek a darabjai, bemosódva a macskakő közé, hogy senki se vegye észre.

Lehetnél az igazi. Lehetnél a mindenem. Titkon, hogy senki se vegye észre.

Remegve érzem a gondolataidat. Féltve nézem a szenvedésed. Csak senki se vegye észre...

Megint azt láttam a szemedben, mint egy hónapja. Hogy menned kellene, de nem tudsz ott hagyni.

Egy különbség volt. Hogy most elküldtelek. Háromszor, mire felfogtad.

Talán beleszakadt a szíved.

Talán egy kicsit az enyém is.

Menj. Menj végre és legyél boldog azzal az élettel, amit Te választottál...

Ez a néhány könnycsepp már napok óta szorította a torkom. Végre kibuggyant és magával vitte azt a kis sajgást, amit magad után hagytál a héten.

Most én hagylak magam mögött. Téged.

Persze nem teljesen. Mindig is a részem leszel. És mindig is végtelenül hálás leszek Neked. Hogy ekkorát nyitottál. Rajtam.

Nem azért mosolygok mert nincsenek gondjaim.

Egyszerűen csak azért, mert egy mosollyal a gondjaim máris sokkal jelentéktelenebbnek tűnnek.

Tudod, néha végtelen magányos vagyok. Persze, körbevesz egy csomó ember, aki szeret, akinek szüksége van rám, akinek kellenek a szavaim, a bátorításom, a seggberúgásaim. Csak néha én veszek el ezek között. Félre ne érts, csodálatos életem van. Minden rendben van benne, minden a lehető legjobb módon alakul.

Csak most egy kicsit elfáradtam. Egy kicsit jó lenne elbújni a tornádó sebességgel pörgő életemből egy szerető ölelésben. Csak hozzábújni valakihez jó szorosan, nem beszélni, csak szavak nélkül elmondani, hogy igen, kellesz és szükségem van rád. Nem azért, mert egyedül boldogtalan vagyok, hanem mert egy plusz vagy az életemben.

De persze majd úgyis jön, amikor jönnie kell.

Majd úgyis ott lesz, amikor a legnagyobb szükségem lesz rá.

Csak… Néha... Jó lenne… Nem ennyire egyedül lenni a tömegben…

Hogy hogy csinálom? Nem bonyolult, hidd el. Csak hagyom megtörténni az életem. Nem akarok megmagyarázni a sorsomnak semmit, csak tágra nyitott szemekkel várom, hogy milyen lehetőségeket dob felém. Meg persze utánanyúlni. Képes vagyok elhinni, hogy a hely, ahol most vagyok, a lehető legjobb nekem. Nem vágyok el, nem akarok rágódni a megtörténteken és nem akarom tervezgetni a jövőt. Minek is tenném, az életem most zajlik, nem tegnap, vagy holnap.

Innentől kezdve meg minden átalakult. Például a veszteség már nem veszteség a szememben, hanem csodálatos iksz idő, amit boldogan, fejlődve, sokat tanulva töltöttem el. Így meg már aztán szomorú sem tud lenni az ember, csak örülni tud annak, ami történt vele.

Ami nem jó, azt görcsök nélkül kidobom az életemből. Ami jó, azt megtartom, ameddig tudom.

Végül is marha egyszerű, nem? Csak egy sablondumát mondok, igaz? Akkor te miért nem csinálod így?

Lebegek.

Félelmek, árnyak nélkül.

Szabadon.

Érezted már valaha, hogy nem köt semmi?

Hát jó. Akkor most jöjjön, aminek jönnie kell.

Nyitott szemmel várom, hogy mi jön szembe, miben esek hasra és mi röptet meg. És igen, ha meglátom a lehetőséget, egy percig sem fogok vacillálni. Elkapom, aztán vigyen.

Ha szárnyalni lehet, akkor azt fogom. Ha meg zuhanni, akkor legalább az jó magasról legyen.

Örülten, kacagva, eseményekkel megtöltve akarom azokat a mindennapokat.

Annyira sajnálok néhány embert, hogy nem mernek változtatni.

Hogy tudják, hogy nem jó így. És mégis, sodorják bele magukat egymás után a napokba. A lehető legnagyobb pazarlás. A saját életük teljes pazarlása.

Mikor? Mondd mikor leszel hajlandó változtatni? Mikor határozod el magad, hogy ennyi volt a rosszból és hiszem ott legbelül, hogy van jobb lehetőségem? Hogy igen, bátor leszek és jöjjön bármi, mert ennél biztos, hogy jobb lesz?

Mikor kezdesz el hinni magadban és a saját lehetőségeidben? Mikor mered megélni azt a sok jót, amit most eldobsz magadtól?

Nekem megerősítés. Minden pillanat, amit veletek töltök el. Hiszen látom rajtatok, sőt ki is mondjátok. Hogy nem jó ez így. Minden mozdulatotokkal elmesélitek, hogy mennyire nem ezt képzeltétek el. És hogy azért jönnek egymás után a dolgok, mert így szokás.

Állítólag én vagyok az őrült, nemnormális nő, aki elkápráztat.

Szerintem meg ti vagytok bolondok kedves fiúk. Azért a sok hülyeségért, amit csináltok minden nap.