Mindig azt mondogatom, hogy a munkámból mennyit lehet tanulni. Emberekkel foglalkozni, igen is felelősség, és igen, az én fejlődésemet jelentősen szolgálja. Türelmet, toleranciát, elfogadást, nyitottságot, és még hosszú ideig sorolhatnám, hogy mit kap tőle az ember lánya. Rengeteg nehéz vagy épp teljesen ismeretlen helyzettel találkozom, ahol egyensúlyozni kell egy hajszálon, hogy minden úgy menjen, ahogy kell.
De ma… Szembe kellett néznem azzal is, hogy mennyire embertelenül mulandó a saját életünk. Hogy egy pillanat műve és már nem vagy többé. Intézd a fekete zászlót az épületre, szervezz mindent, egyensúlyozz akkor is, amikor kihúzták a lábad alól a talajt. Akkor is menjen minden rendben. Más nem lényeg a munkád szempontjából.
Ennyire még szerintem nem rázott meg senki halála. Pedig voltak közelebbi ismerőseim, rokonaim, akik elmentek. Mintha megdermedtem volna.
Nem rólam szól most ez, tudom. Nem is akarom szerencsétlennek kikiáltani magam, nem én maradtam egyedül egy kamasz fiúval apa nélkül és nem én dolgoztam vele közvetlenül hosszú éveken keresztül.
De egy kicsit talán rólam is szól. Az, ami az elmúlt időben egyre jobban dobol az agyamban, elkezdett belém égni. Hogy ne vesztegessek el egyetlen pillanatot sem. Hogy éljek annak, ami van. Hogy véresen komolyan vegyem azt, amit szoktam mondogatni. Tudod, hogy két helyen nem érdemes élned. A múltban, meg a jövőben. Mert az életed most zajlik, ebben a szent pillanatban döntöd el, hogy boldog leszel-e, vagy sem.
Minden ebben a pillanatban, a fejedben zajlik.
