Bemásolom az egyik irományom, még májusban egy pályázatra írtam. Talán ez volt a kezdő löket abban, hogy ne csak a fióknak írjak. Szóval - nem fűzök hozzá semmi kommentárt, képet, bármit - ez volt az:
Azt hiszem nekem nincsenek nagy történeteim. Nincs olyan, amit ki tudnék emelni, hogy ez egy komoly szituáció volt, ebből aztán mindenki tanulhat. Hiszen csak egy lány vagyok, aki boldog szeretne lenni… Én is keresem az utam folyamatosan, szeretek, szerettek, csalódtam, hazudtak nekem, hazudtam, segítettem, nevettem, öleltem, hisztiztem, csapongtam, híztam, fogytam, veszítettem, elveszítettem, visszakaptam, döntöttem, vártam, reméltem, gyönyörködtem, sírtam… És valahogy mégis az az érzésem, hogy nem ez volt a lényeg, hanem amit kaptam közben.
Persze, az én életem is tele van „nehéz helyzetekkel”. Vagy egyszerűen csak olyanokkal, amik nem véletlenül jönnek velem szembe az utcán, nem ok nélkül emelnek fel, vagy épp döntenek le a lábamról. Tudod, azokra a helyzetekre gondolok, amikből tanulni tudsz. Azokról a lehetőségekről, amiket más talán észre sem vesz. Pillanatok, amiket ha nem fogsz meg, nem örülsz nekik, vagy nem vagy hajlandó megélni őket, mert például félsz, akkor kiröppen és nem jön vissza többet. Tudod, lényegében minden ember boldog akar lenni. És mégis elmegy nap, mint nap, saját maga mellett. Kijelenthetem, hogy határozottan szeretem az életem. Szeretek a barátaimmal találkozni, még ha néha nem is tudok nekik segíteni vagy épp a semmiről locsogunk. Szeretem a munkám, akkor is, ha alkalomadtán őrjöngeni tudnék. Imádom a szüleimet, bármilyen nézeteltérés is volt, van, vagy lesz közöttünk. Jó a lakásom, akkor is, ha magát a házat tán az épülése óta nem újították fel. De ezek nem attól jók, mert egy optimálisan meghatározott logaritmus alapján kijött, hogy jó. Hanem mert én látom annak. Én töltöm meg színekkel, élményekkel, én nem vergődök azokon a problémás részeken, amiken nem tudok változtatni. És talán emiatt van az is, hogy a már emlegetett „nehéz helyzeteket” lényegében pozitívumként, erőpróbaként fogom fel. Tudom, hogy a kimenet nem olyan lesz, mint ahogy bekerültem, talán nyugalmat, talán őszinteséget, talán hitet tanultam közben. Bármit, amit nyitottságom függvényében képes vagyok éppen megérteni. Tudod, várok minden helyzetet, minden embert az életembe, mert tudom, hogy ők a tanáraim. És ha csalódok a végén? Nem történt semmi. Csak annyi, hogy megadtam az esélyt magamnak, hogy boldog legyek. Persze, lehet, hogy lesz jó pár átsírt éjszaka, el fog fogyni néhány doboz zsepi is, és minden barátomtól végighallgatom, hogy ők megmondták, de akkor is megéri. Mindig megéri. Kihúzni magad és menni tovább, megélni a dolgokat és nem becsomagolni egy vastag, puha törölközőbe és felrakni a polcra. Hogy aztán soha-fel-nem-dolgozott problémákként megöljék a csodákat benned… De remélem azt is tudod, hogy ezt nem azért mondom, hogy neked így kell élned, mert én megfejtettem a boldogság titkát, vagy bármit. Ez az élet az enyém, neked egy teljesen egyedi, egyéni van. Egyszerűen szerintem csak a lényeg, hogy meg kell találnod a saját utad, de azt az utat, aminek a végén nem bánsz semmit és nem marad a szíved közepén a megvalósítatlan álmokból szőtt hiány. Az út közben élj, ne csak a célok elérésekor, a végén akarj boldog lenni…
