Azt hiszem búcsút kell vennem tőled.

Köszönöm, hogy megmutattad. Hogy ennyit érezhettem. Hogy csodává varázsoltad a napjaimat. Hogy eszembe jutottál és mosolyogva mentem végig az utcán. Hogy a szívem egy darabját neked adhattam. És hogy ennyire magasra, messze szállhattam.  Hogy miattad lerugdostam a korlátaimat, a falaimat, mindenem. Hogy új dolgokat mutattál meg. A világból, magadból, belőlem.

De. Másról szól az életünk.

Főleg neked. Ha a részed is lennék. Akkor is egyedül kellene lefeküdnöm minden este. Akkor is csak lopott pillanatok jutnának nekem. Neked csak egy plusz lennék. Egy kis boldogságkupac. Nekem te lennél az életem. Az is leszel még, fogalmam sincs meddig. Majd szépen elmúlik, átalakul. Muszáj, hiszen kezd egyre jobban összefonódni az életünk. Amennyire nem is számított rá egyikünk sem.

De ezt nem akarom. Nem akarlak. Így nem.

Sajnálom.

De megyek tovább. Újat keresni. Keresni? Nem. Majd jön. Majd lesz még, aki ledönt a lábamról. Már tudom. Már látom. Ezt is miattad.

Köszönöm.

És kívánom, hogy legyél a világ legboldogabb férfija. Remélem képes lesz azzá tenni téged a Nő, akit évekkel ezelőtt választottál.