Éppen lebeszéltem magam rólad, gondosan elkészített érvekkel megmagyaráztam magamnak, felépítettem az értelmetlenségből szőtt várfalakat, te meg egyszerűen csak jössz, és leborítasz mindent.
Belenéztem a szemeidbe és azóta csak azt érzem, hogy belekerültem egy örvénybe, ami húz magába. Még… Még soha… Még soha sem éreztem ezt.
Megállt az élet és én ott ragadtam a pillanatban. Abban a pillanatban. A szemeiddel. A pillangókkal. A lábremegéssel.
Elvesztem.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
